Remélem, később majd nevetünk rajta

Gyerekkoromban imádtam, mikor a szüleim állatkertbe vittek. Mikor nagyobb lettem, legjobb barátnőmmel, Eszterrel minden évben elmentünk. Sajnos a főiskola elvégzése után ő Hollandiába ment dolgozni, de azóta is, ha sikerült összefutni, az állatkert látogatás nem maradhat ki a közös programjaink közül.

Nem gondoltam volna, hogy életem legcikibb és egyben legszórakoztatóbb története egy ilyen programhoz fog fűződni. Barátnőm egy hetet töltött itthon, így össze tudtunk futni, hogy megtegyük az évi állatkert látogatásunkat.  Épp leültünk kicsit szusszanni és beszélgetni, mikor Eszter kiszúrta legújabb szerzeményemet, az új swarovski karkötőmet. Néhány héttel korábban, az évfordulónkra kaptam a páromtól. Eszter én én is odavagyunk az ékszerekért és bármi hasonló csecsebecséért. Megosztottam barátnőmmel a karkötő történetét, hogy milyen nehéz volt a barátomat erre rávenni, hiszen köztudottan nagy ékszer-elhagyó vagyok sajnos. A kis szusszanás után a majom ketrec felé vettük utunkat. Mindig is ez volt a kedvencem, olyan viccesek és cukik a kismajmok. Elég közel mentünk a rácshoz, hogy jó képeket tudjak készíteni róluk. Az egyik maki úgy tett, mintha nekünk pózolna, nagyon megtetszhettünk neki. Majd megtörtént, amire nem számítottam, a maki kinyúlt a rácson és nemes egyszerűséggel letépte a swarovski karkötőt a kezemről. Néhány pillanatig csak álltam, és azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a következő pislogásnál mikor kinyitom a szemem, ez az egész meg nem történtté válik. De képzelhetitek, néhány másodperc elteltével a karkötőm ugyanúgy a maki mancsában volt, ahelyett, hogy az én csuklómat ékesítette volna. Eszter igaz barátnőhöz híven, nehezen tudta visszafogni a nevetését, de lesújtó tekintetemnek köszönhetően abbahagyta, és közös erővel próbáltuk a rácshoz visszacsábítani a makit. Próbálkoztunk kajával, kulcszörgéssel, nyelvcsettintgetéssel felkelteni a figyelmét, de persze akkor már nem voltunk számára elég érdekesek. Rettegtem, hogy a többi maki is felfedezi társuk szerzeményét, elkezdenek vele játszani, leejtik a földre, vagy elszakad. Arról ne is beszéljünk, hogy mégis, hogy fogom én ezt előadni a páromnak.

Sikertelenségünk hatására Eszter elindult keresni egy állatgondozót, míg én szemmel tartottam féltett ékszeremet és a rabló majmot. Továbbra is próbálkoztam, visszacsábítani magamhoz, de ekkor már a ’cuki majmocska’, ’makimajom’ hívó szavaimat a ’gyere ide te rohadt majom’ és társai váltották fel. Fejben a szövegemet gyakoroltam, hogy adom elő páromnak az esetet.  Előre láttam, ahogy majd nem hiszi el, hogy ezt a drága ékszert, amit tőle nagy nehézségek árán megkaptam, ellopta tőlem egy MAJOM. Nem tudtam elhinni, hogy ez a szerencsétlen helyzet épp megint velem történik, annyira jellemző rám.

Némi várakozás után barátnőm visszatért a hírrel, miszerint egy gondozó némi bajusz alatt elmormogott szitkozódás és nevetés után megsajnált, és azt ígérte jön és segít. Én addigra persze már tövig rágtam a körmeimet, de végül valóban nyílt a ketrec hátsó gondozói bejárata. Színre lépett hősünk, hogy visszavegye azt, ami engem illet. Visszafojtott lélegzettel néztük a jelenetet, mintha csak egy sport rangadó lenne, ahol a tét az arany kupa. Némi játszadozás után legnagyobb örömömre a gondozó megszerezte a karkötőmet. Mikor átadta, nem tudtam eléggé megköszönni neki. Megmentett a megaláztatástól, hogy színt kelljen vallanom páromnak. Valószínűleg ismét eltelt volna néhány év, anélkül, hogy bármilyen ékszert kaptam volna tőle, és biztos jót nevetett volna minden egyes alkalommal, amikor eszébe jut ez a sztori.

Miközben sétáltunk hazafele az állatkertből, megígértettem Eszterrel, hogy ne mondja el senkinek ezt az esetét, pláne ne a barátomnak. Abban azért biztos vagyok, hogy néhány nap múlva már csak nevetni fogunk az egészen.